- Itt Perseus 9! Vészhelyzeti jel… – ismétli a monoton géphang.
Magamban beszélek!
Mosolyogtató a gondolat, de mit tehetnék? Erre még futja…
Lábaim előtt a végtelen én pedig?
Hm... Mindegy is talán…
Szemeim előtt valami olyasmi, amit talán csak Isten láthatott, mikor megalkotta a világegyetemet, és benne a legkisebb senkit, az embert. Bárki, aki itt lehetne velem, rájöhetne a dolgok valóságára…
…De ugye egyedül vagyok…
A legfényesebb pont az elképesztő csillagóceánban, egy G-típusú csillag: Az Alfa Carinae (Hajógerinc csillagkép). A Canopus!
Onnan tudom, hogy az, mert a komputer, mint hivatkozási pontot vetíti ki a sisakom belsejére. Mellette az alapadatok: Fénye a Napénál 15 000-szer erősebb. Fényosztálya: Ib szuperóriás. Színképosztálya F0Ib vagy A9 (változó). Fénye enyhén sárgás, inkább fehér. Átmérője 65-szöröse a Napénak. Tömege 8-9 naptömeg. A korona hőmérséklete 20 millió K… Köznyelven egy nagy kék izé… a sok sárga, kék, narancs, fehér izé között, amiből így hirtelen trilliót látok…
A Hajógerinc!
Itt lettem űrhajós.
Mikor is? Talán 3 éve... Hajóidő szerint…
Amúgy?
Hogy is van? Számoljunk kicsit…
382 éve és 10 hónapja…
Nesze neked Einstein. Itt lebegek a semmiben, 36 évesen. Nézem a Hajógerincet és számolgatok… Ha minden stimmel… akkor 416 éve születtem… Remek… És háromszázhetvennyolc éve nem voltam otthon…
Elképzelem az üzenetrögzítőm szövegét:
- Nem vagyok itthon, kérem, hagyjon üzenetet, 470 év múlva visszahívom…
- Itt Perseus 9! Itt Perseus 9!
Életemből eddig… Igen… 379 évet aludtam… 33 éltem a földön, és hármat dolgoztam olyan helyeken, mint a… Mint például az Avior avagy az Epszilon Carinae egyetlen bolygója amit mi neveztünk el Spocknak.
Emlékszem rá… Érdekes hely, mégis valahogy olyan részletek maradtak meg bennem, amik talán kevéssé tudományosak.
Látom a barna sziklákat egy bolygón, amint izzanak az elképesztő melegben…
Az ég megfoghatatlan mélykék szín, amin sárgás kénfelhők úsznak, mint hatalmas és nehéz középkori gályák… A földön, apró, millió éves, emberi szem által akkor és ott először látott kristályok ragyogtatták szemkápráztató fényeiket... A horizont a végtelenbe veszve mutatta egy rég halott, időtlenül öreg világ végnapjait, ahol már az atomok is olyan vének voltak, hogy beledermedtek a világegyetem kincseskamrájába…
Egy maréknyi e kövekből, és a Földön minden hatalom az enyém…
Én pedig csak térdeltem a gyémántok között, és átkoztam őket…
Ott halt meg Iván…
A kezeimben…
A barátom volt…
Kiszakadt a szkafandere…
Egy olyan szilánk szakította ki, ami mellett otthon a legnagyobb kő is csak bizsunak látszana.
32 méterre az életet jelentő leszállóegységtől, úgy száradt múmiává, hogy nem tehettem semmit…
A hőmérő 290 fokon állt, és emelkedett…
Láttam a pokol kincseskamráját…
Iván?
Iván is látta… Aztán belehalt…
A valóság?
A valóság nem csak szépség. Főleg fájdalom…
- Itt Perseus 9! Hall valaki?
- Erika!
Látom, ahogy lassan ringó léptekkel közeledik felém…
A földút mentén, búzamezők kalászai bólogattak a szélben, a Nap pedig nyugaton a rózsaszín árnyalatait próbálgatta hálóruhaként…
Hónapokig voltam vele, és mégis ez az a kép, ami egyfolytában kísért:
A poros út, a búzamező, a Nap, és a Nő.
Apró nadrág, és halványkék trikó…
Meztelen barna vállak… Egy mosoly, ami csak nekem szól…
Úgy volt, hogy a feleségem lesz, de a Perseus közbeszólt…
„-Maguk harmincan lesznek, akik a Perseus küldetésben részt kapnak. A kiképzésük kettő, az útjuk pedig várhatóan 430 évig fog tartani…”
Így utólag visszatekintve tényleg idiótának kellett lennem, hogy jelentkeztem…
430 év? Ki képes ezt felfogni?
Erika nem sírt…
A vőlegénye lesz a nagy ember…
Nem akart megbilincselni.
Egy reggel, a házasságunk előtt egy nappal elment…
Az ágyon egy cetli volt, most is itt van nálam… Rajta a nagy kérdés, ami a valóságot olyan egyszerűen sűríti egybe, hogy az szinte fájdalmas…
- Miként szeresselek négyszáz évig?
Erika?
345 éve halott…
Száz éves késéssel kaptam meg a hírt…
- Itt Perseus 9! Itt Perseus 9!
Tiszta hülye vagyok… Rádiójeleket küldök a nem is tudom kinek… Drága anyám, most csendesen megdorgálna a dogok hiábavalósága miatt.
„- Kisfiam! Biztos vagy benne?”
Így utólag, hogyan is lehet valaki ilyesmiben biztos. De akkor? Ott? Eltelve a mámoros lehetőségektől?
Ültem vele a verandán, és néztem az arizónai tájat, miközben limonádét ittam a katlanforróságú délutánban…
„ - Persze anya! Teljesen biztos vagyok benne! – válaszoltam pökhendin, mint a Föld leghíresebb embereinek egyike…
Nem szólt egy szót sem… Ősz haját kissé oldalra simította, majd megfogta a kezem…
Szinte érzem a meleg, száraz érintést, amint biztatóan megszorítja a karom, majd átölel…
Ő már akkor sejtette, amit én most már tudok…
A dolgok hiábavalósága olyan célokat űzni, melyek olyan nagyok, hogy nem érhetjük fel józan ésszel.
Kergethetünk illúziókat, álmokat, eszméket. Közben gyakorta azon dolgokat nem vesszük észre, amik ott vannak az orrunk előtt, és még csak ki sem kell érte nyújtani a kezünket.
Ilyenek vagyunk.
Az ember előre halad. Ha visszanézünk, azt mindig csak nyomós okkal tesszük. Nem, mert tanulni vágyunk… Inkább csak levonjuk a tanulságokat…
Most visszanézhetek, és elmondhatom:
Akkor láttam utoljára édesanyám…
365 éve már ő is halott…
- Itt Perseus 9! Itt Perseus 9!
Szeretnék megfordulni, de nem megy… Pedig ott van, valahol balra…
A komputer szerint legalább is.
Valahol a hátam mögött.
A háti meghajtásom megsérülhetett, amikor kizsilipeltem és az „egyik” eltalált. Így csak a sejtelem szintjén tudom a bizonyosságot… A komputer a sisak belsejére vetíti a képet…
Na, ott „balra” van egy sárga csillag, és nem messze tőle egy kék bolygó… Alig több mint 300 fényévnyire.
Arra felé repülök…
Semmi extra nincs benne, csak ott születtem.
De rohadt régen… 36 éve… Vagy egy kicsit több?
Egy, két lábon járó tetves statisztika vagyok. Nyomorult számokból áll az életem. És minden szám egy dátum… A halál az írnokom…
Jegyezd cimbi:
A felfedezéseink olyan horderejűek voltak, hogy most már biztos, amit eddig csak sejtettünk. A kozmosz rohadt nagy, és az ember baromi kicsi…
Most az egészet elcserélném egy pohár sörre, meg egy sakkpartira az öregemmel, aki a szemüvege mögül úgy nézte a táblát, mint én most a mindenséget…
Még meg sem léptem, de már tudta merre megyek…
„ - Szóval elmész?” – nyitott nekem ajtót, majd bekísért… Anyám limonádét készített, míg játszottunk… A parti a Start előtt kezdtük 5 évvel…
Már örök késésben vagyok az utolsó lépéssel.
Két hónappal élte túl anyámat…
- Itt Perseus 9! Itt Perseus 9!
Az a kis kopasz pacák a kiképzésen…
„ - Reményeink szerint önök lesznek az első kapcsolatfelvevők. Az elsők, akik valami mozgást érzékelhetnek az űrben…”
Jót röhögtünk a szemüveges kutatón, akinek, mi valósítottuk meg az álmait. Ha csak a negyedét érezné annak, amit én…
Könnyezve búcsúzott tőlünk. Minden porcikája éhezte, hogy itt lehessen.
Így utólag a soknyi diploma ellenére is azt kell, hogy mondjam róla: Hülye… Ezt nem kívánhatja senki…
Ja! Hogy ő is meghalt háromszáznemtudomhány éve?
Az első – konkrét – mozgás az űrben, engem ébresztett fel…
Én voltam a soros…
Mikor kimásztam a koporsóból, szarrá voltam dermedve, miközben a fedélzeten a vörös fények idiótán villogtak… Félig kómásan botorkáltam a vezérlőpulthoz, hogy leolvashassam róla a végzet pontos számait…
0 óra
16. perc
19. másodperc
16 perccel később egy 10 – 15000 mikrometeorból álló raj, ami a semmiből tartott a semmibe, szitává luggatta a Perseust…
Ami megmaradt, az valahol „mögöttem” van…
A véletlen, a Sors, épp hazafelé lökött ki az űrbe, mikor egy néma robbanással – a vákuumban nem terjed a hang – a Perseus összeroppanva megszűnt létezni… Nem kezdtem meg a legénység ébresztését. Két órát vett volna igénybe. Vészkatapultáltam őket, a mentőegységek itt lebegnek körülöttem… Már örökké fognak aludni.
A komputerem szerint, ezzel a sebességgel háromszázmillió év múlva valahol a naprendszer közelében leszek, mint valami eltévedt égi kavics.
Hm…
Mázlista kis kopasz szemüveges faszi… Álmodozott, élt, meghalt… Nem sejtett semmit az igazságokból… Én pedig?
Még a halálom idejét is tudom…
Pontosan!
A komputer megmondja: A levegő még elég: 25 másodpercre… Azaz már csak 20 – ra… Ha elfogy, a gép megnyit egy szelepet, és én elalszom.
Örökre…
Ennyi volt az én időm!
Matuzsálem a végtelenben, amint mereng a dolgok hiábavalóságán…
- Itt Perseus 9! Itt Perseus 9!
…
